KERESZTÉNY BLOG

–15 kg. Mondhatom, nagy élmény volt annyi évnyi gyümölcstelenség után végre győzelmet aratni az elhízás elleni küzdelemben is. Nem győzök érte hálát adni Istennek! Mert tényleg úgy gondolom, hogy ezt a szép eredményt leginkább az Ő támogatásának köszönhetem. Hiszen amit én hozzá tudtam tenni, azt elenyészően kevésnek érzem. Kellett hozzá némi erőfeszítés részemről is, nem tagadom. De korántsem akkora, mint ahogy azt a korábbi próbálkozások sikertelenségei elhitetették velem. Mert én a súlyfelesleg nélküli létezés kihívását olyan megmászhatatlan, gigantikus magaslatnak érzékeltem, amit számomra képtelenség meghódítani. Pedig nem kellett hozzá más, mint egy jól működő étkezési rendszer, a saját testem igényeire szabva. Mikortól ezt sikerült kialakítanom, onnantól ment minden szépen a maga útján előre. És ami a legjobb az egészben: azóta a sikeres fogyókúrázók egyik legnagyobb rémével, a súlymegtartás kihívásával is sikerült farkasszemet néznem, mert a karácsony és húsvét közti időszakban már egyáltalán nem kontrolláltam az étkezésemet...

Nincs karácsony Kévin nélkül, nincs sorozat buzik nélkül – szól a progresszív mondás. És tényleg. Az utóbbi időben bármit raknak is össze a liberális sorozatkészítők, abban muszáj megjelennie néhány saját neméhez vonzódó, szimpatikusra álcázott karakternek, akik – hogy le ne maradjanak heteró szereplőtársaiktól – egyre gyakrabban csókolóznak és szexelnek is a filmeken.

Nyá! Mi meg nem győzünk tekergetni!

Nem igazán tudom, hogy milyen matematikai képlet alapján számolták ki a progresszív aufklärista népnevelő pártfunkcionáriusok ezt a kisebbségi arányt, amit aztán a filmjeik készítése során kötelezően, tisztán demokratikus jelleggel betartatnak mindenkivel, aki nem szeretne az eltörléskultúra áldozatává válni...

Húsvét. Annyi vallásos ájtatoskodás, ragacsos szóvirágokkal felcicomázott klerikális hablatyolás vette körül ismét ezt a legfontosabb ünnepet, hogy muszáj volt kikapcsolódnom egy kicsit a virtuális térből, és néhány tevékeny szép napot a kertben eltöltve – miközben a megváltásról és feltámadásról szóló podcasteket hallgattam, és órákon keresztül nyelveken imádkoztam – azon elmélkedni, hogy mit is jelent számomra a megváltás. Mikor ezen gondolkodom, eltűnik minden izzadtságszagú érzelmi erőlködés, és a szívem legrejtettebb zugait is átjárja az öröm. Hiszem, hogy ez az öröm, amiről a Bilbia is beszél: az Úr öröme, ami az erődöm. A megváltás ugyanis számomra a feltámadást, és az erre felépülő tökéletes életet jelenti.

Ez hozta el számomra a gyermek- és ifjúkorom nyomorúságaiból való kimenekedést egy olyan új családba, amely mindenestül szeret és elfogad...

Sok olyan bibliai igazság van az életemben, amik folyamatosan a szemem előtt lebegnek, mikor a hétköznapi életemet menedzselem. Ezeket többnyire nem én tartom magamban tudatosan a felszínen, hanem olyan szervesen beépültek már a személyiségem legmélyére, hogy akkor se tudnék róluk a döntéseimben elfeledkezni, ha akarnék. Állandó rendező erőként működnek tehát a mindennapos élethelyzeteimben, hiszen teljes mértékben eggyé váltak már velem. Az egyik ilyen fontos igazság a Bibliában az I. Királyok 20:11 alatt található: „Ne kérkedjék úgy, aki fegyverbe öltözik, mint aki már leveti a fegyvert!”.

Az április 3.-át megelőző napokban egyre gyakrabban ástam mélyre a szellememben, hogy a magyar választások eredményét kikutassam. Azt vettem ugyanis észre, hogy harminc évnyi elkötelezett keresztény élet ajándékaként, gyakran előre meg tudom mondani bizonyos dolgok végkimenetelét...

Mi lehetne nyomósabb indok egy keresztény blog újraindítására, mint az elmúlt napok elképesztő eseményei. Április 4.-én kétszeres ünnepet ült a családunk, mert egyrészt megünnepeltük a születésnapomat, ugyanakkor megünnepeltük a 2022-es magyar választások eredményét is, hiszen – Istené legyen a dicsőség – egy olyan országban élhetünk tovább, amely kitartóan nemet mond a nyugatról ránk hömpölygő ördögi őrületnek.

Rengeteg dolog kavarog bennem az elmúlt napokkal kapcsolatban, így most csak a legfontosabbakat emelném ki. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de részemről én sosem szeretném a gyülekezetem pásztorait és lelkészeit bilincsben elvezetni látni, miután az Isten Igéjét nyíltan és szabadon hirdetve, ki merték mondani az örök igazságot, hogy a homoszexualitás bűn. Mert ugye minden keresztény jól tudja a Bibliából, hogy mi erről az Isten véleménye?

Gondoltam, a tavaszi napsugarakkal szinkronban virítok egy kis kertes élmény, mert mostanában – hála Istennek – elég sok van belőle.

Mivel én azoknak a kivételezett embereknek az exkluzív köréhez tartozom, akiknek a pénzkereső munkájuk egyúttal a hobbijuk is – a tél elvonultától, egészen késő őszig – rengeteg időt töltök a különféle gyönyörű növények között. Egy kisgyermek lelkesedésével tudok tehát örülni minden olyan új beszerzésnek (legyen az növény, szerszám vagy dekoráció), ami a kert szépítésével és a kerti munkákkal kapcsolatos.

Egy derűs tavaszi délelőttön történt, hogy a drága sarki szomszéd bácsink megállította az utcán a kutyasétáltatásból hazafelé tartó fiamat, és kitolt neki egy egész talicskányi dáliagumót azzal a felkiáltással, hogy: "Nesze fiam, vidd haza Anyádnak!". A múltkor hazafuvaroztuk kocsival a bácsit, és ezzel gondolta viszonozni a szívességünket. Igaza is volt: ennél tökéletesebb módot nem is választhatott volna! Hiszen én – mint a Fanatikus Kertőrjöngők Elit Klubjának alapító tagja – majd eszemet vesztettem a gyönyörűségtől!

fotó: Kiefer Béla

Volt az életemnek egy különösen kegyetlen, embert próbáló időszaka, ami közel fél éven át tartott azt követően, hogy meghalt az Édesanyám. Ekkor váltam végre én is képessé arra, hogy elvegyem Istentől, és beépítsem a hívő szokásaim közé a nehézségekkel való hatékony megküzdés bibliai igazságait. Ekkor tudtam csak megtanulni, hogy miként lehetséges megharcolni a keserűséget és szomorúságot, a súlyos szellemi nyomásokkal járó megpróbáltatások idején. Mert ez a néhány hónap olyan embertelen volt számomra, hogy ha nem lett volna mellettem a Szent Szellem azokban a szörnyű napokban, talán bele is betegszem a mázsás terheim vonszolásába. Minden korábbi nehézségünket felülmúlta ugyanis ez a vérfagyasztó időszak, ahogy a sötétség erői az összes résen törleszkedtek befelé az életembe, hogy rám erőszakolhassák a halott Édesanyám szellemi csomagjait.

Az évek folyamán többször is beszéltünk Édesanyámnak Jézus Krisztusról – amikor egyáltalán hajlandó volt végighallgatni bennünket, és nem kezdett azonnal dühös őrjöngésbe –, és negyed évszázadon át szinte minden nap imádkoztunk a megmeneküléséért. Mély szomorúságomra azonban mindvégig makacsul ellene állt Isten hívó szavának, és nagyon haragudott ránk a keresztény gondolkodásmódunk, illetve a gyülekezetünk és pásztoraink iránti elkötelezettségünk miatt...

A minap az egyik ismerősöm posztjában az alábbi mini közvélemény-kutatásra lettem figyelmes. A következő – szerintem abszolút releváns – kérdést tette fel a hölgy, virtuális ismerőseinek: „Ti mit tesztek, ha nem érzitek jól magatokat a bőrötökben?”.

Érkeztek is aztán sorban a kreatív válaszok, én pedig nem győztem forgatni a szememet. Persze a végére – buzgó keresztényhez illően – én is odaírtam a saját megoldásomat: „Imádkozom.”

De mivel rendszerint nem csak megjátszom a buzgó keresztényt, hanem igyekszem azzá is válni, gyorsan megvizsgáltam a lelkiismeretemet, nem volt-e esetleg képmutató a válaszom. Feltettem hát magamnak a kérdést: ha rémesen érzem magamat a bőrömben, az esetek többségében, mentsvárként tényleg az imádkozáshoz fordulok? Nem húzok-e sokkal gyakrabban magam elé egy finom falatokkal megrakott tányért, amivel aztán egy jó kis film elé letespedve, fülem-farkam behúzva csendben kivárhatom, míg elvonulnak a fejem fölül a viharfelhők? Hiszen a férjem úgyis harcol majd helyettem is, én pedig minek avatkoznék feleslegesen a más dolgába!?

Mostanában olvasom Choo Thomas: A menny valóság! című könyvét, mely egy világszerte milliós példányszámban eladott, hiteles beszámoló az írónő 1996-tól átélt, természetfeletti élményeiről. Choo a saját megdöbbentő tapasztalatait írja le ebben a könyvben, hogyan találkozott rendszeresen az élő, feltámadott Jézus Krisztussal, és miként látogatták meg együtt a pokol mélységeit, illetve járták be közösen a Mennyei Királyságot.

A könyv egyik fejezetében az írónő elmeséli, hogy az egyik mennybéli sétájuk során Jézus bevitte őt egy hatalmas épületbe, amely leginkább egy raktárhelyiségre hasonlított, ahol kisbabák tömegeit tárolták. Ezek a csecsemők – Jézus elmondása szerint – abortált földi gyermekek voltak.

„Miután átértünk a gyönyörű aranyhídon, az Úr egy olyan helyre vezetett, ahol csecsemőket és kisdedeket tartottak – sokan teljesen újszülöttnek tűntek. Egy óriási terem volt ez, mint egy raktár, nem volt csinos, vagy díszes. Tele volt mezítelen, szorosan egymás mellett fekvő kisbabákkal.

– Miért van itt ennyi csecsemő? – érdeklődtem.

– Olyan anyák gyermekei ők, akik nem akartak gyereket. Én megőrzöm a kisbabáikat! – felelt az Úr.

– Mit teszel velük, Uram?

– Amelyiknek az anyja megtér, az visszakaphatja a babáját.

Az alábbi imát az átkokból való szabadulásért, Dr. Flaisz Endre teológus, a Szent Pál Akadémia adjunktusa állította össze, tudományos alapossággal. Ennek az imának a lényege, hogy az Isten Igéjébe vetett hitünket hangosan kimondva, a bibliai igazságokat fegyverként használhatjuk a sorsunkat akadályozó, a boldogulásunkat romboló ördögi erőkkel szemben. Derek Prince világszerte elismert, XX. századi bibliatanító szerint a megvallás nem mást jelent, mint ugyanazt kimondani a saját szánkkal, amit már Isten is kimondott az Ő szájával; ezáltal a saját beszédünket összeegyeztetjük Isten beszédével. Ez a viselkedés pedig egyenlő a Jézus Krisztus mellé való odaállással, ami által felszabadítjuk az Ő teljes tekintélyét, hatalmát és erejét az életünkben, hiszen Ő a mi megvallásunk főpapja. Ha azonban csöndben maradunk, az Ő szolgálatát akadályozzuk meg. Rossz megvallásokkal, negatív, hitetlen beszédekkel pedig egyenesen gonosz erőket hívunk be az életünkbe, a sorsunk befolyásolására.

A proklamáció agresszív megvallást jelent; ezek a kinyilvánítások tehát a szellemi hadviselés szavai a szánkban. Számtalan hétköznapi helyzet létezik, melyben Isten erejének felszabadulására van szükségünk; ennek pedig nincs hatásosabb eszköze, mint Isten Igéjének megvallása...

Egy sikeres szakmai pálya betöltése, az anyagi felemelkedésnek talán legbiztosabb útja jelenkori társadalmunkban. Nem állítom persze, hogy az egyetlen módja, hiszen Isten vezetése szerint más életpályák is léteznek. Vannak kiváló üzleti vénával megáldott emberek, akiknek a „pénzcsinálás” a vérükben van. Több ilyen embert is ismerek a gyülekezetünkben, akik képesek voltak becsületes úton nagy vagyonok megszerzésére, és nagy összegekkel támogatják Isten munkáját is. Sokan irigylik is őket emiatt, én azonban nem tartozom az irigyeik közé.

Bár nyilván nagyszerű érzés lehet, hogy az ember mindent megvehet magának, amit csak szeme-szája megkíván, de azt sokan elfelejtik, hogy a nagy vagyon, nagy felelősséggel is jár. A pénz befektetése, forgatása, az azzal való bölcs sáfárkodás, az alkalmazottakkal kapcsolatos felelősség, a nehéz időszakok átvészelése, a megszokott életszínvonal folyamatos fenntartása, az önfegyelmező mértékletesség a kiadások területén: mindez óriási teher lehet ezeknek az embereknek a vállán! Ezért én mindig azt mondom Istennek az imáimban, amit Agurtól tanultam a Bibliában: „ A hiábavalóságot és hazugságot messze távoztasd tőlem; szegénységet vagy gazdagságot ne adj nekem: táplálj engem hozzám illő eledellel. Hogy megelégedvén, meg ne tagadjalak, és azt ne mondjam: kicsoda az Úr? Se pedig elszegényedvén, ne lopjak, és gonoszul ne éljek az én Istenem nevével!”.

Az én szememben nincs fontosabb földi feladat az életben, mint Jézus Krisztus megváltói művének hirdetése. Miután 1993 őszén elmondtam a megtérő imát, néhány hónap múlva – a következő nyáron – már az evangelizációban szolgáltam a gyülekezetünkben. Nem voltam még elég bátor vagy gördülékeny beszédű ahhoz, hogy sokakat az Úrhoz vezessek, de nagyon élveztem a bizonyságtevés légkörét. Azóta is foglalkoztat az a fontos kérdés, hogyan válhatunk keresztényként sikeres evangélistává, szolgálati ajándékként való kiválasztás nélkül is. Sok nagyon jó, és néhány igen rossz példát is láttam hívő életem során, ahogy Isten emberei a szolgálatukat kezelték. Folyamatosan tanulmányozom tehát a sikeres szolgálók életművét, és akiknek a pályáján történtek törések, a hibáikból és rossz döntéseikből igyekszem a tanulságokat levonni.

Sajnos én sem mondhatom el magamról, hogy a keresztény életem törésmentes lett volna. A nagy, jellemző bukás azonban, ami a legtöbb keresztény szolgálatot derékba töri, de legalábbis alaposan megrekeszti, a szexuális, erkölcsi területen való elesés – Istennek hála – minket az urammal ez idáig elkerült...

Annyira szeretem a nőnapot! Számomra ez a szép, tavaszindító ünnep leginkább a női létezés legfontosabb feladatairól szól. Ilyenkor megemlékezem a sorsom legnemesebb küldetéséről, hogy feleség és anya lehetek, és szívből hálát adok érte Istennek! Mert ezeket a különleges és felemelő szerepeket bizony nem kisebb személy bízta rá minden idők hölgygenerációira, mint maga a teremtő Isten. És nem csupán ránk bízta őket, hanem meg is ajándékozott az ehhez szükséges képességekkel a női természetünkben, szívünkben és lelkünkben. Például gondoskodással, gyöngédséggel, törődéssel, együttérzéssel, szépségre törekvéssel. Nem kérdéses tehát, hogy egyenesen arra lettünk megteremtve, hogy feleségek és anyák legyünk! Aki tehát hajlandó ebben is engedelmeskedni Istennek, és nem lázadozik utálkozva a teremtésben meghatározott női szerepei ellen, az kétség nélkül a családján keresztül kapja jutalmul élete legtöbb áldását és örömét.

Micsoda ajándék a női létezés! Főleg ebben a modern korban, mikor többé már nem kell megküzdenünk a hátrányos megkülönböztetéssel, sem a családunkban, sem a társadalomban, sem a tanulmányainkban. Szabadon azzá válhatunk, amivé csak akarunk! Akinek Isten elhívott bennünket! Olyan nyitott, tágas tér feszül előttünk az Istentől való kiválasztásunk megvalósítására, mint még soha a történelemben!

Újra fellángolt a vita a meleg párok örökbefogadásáról. Most Alföldi Róbert vindikálta magának a jogot, hogy számonkérje szeretetről és hitről a keresztényeket ennek kapcsán. Annyira belehevült a felháborodásba, hogy egyenesen azt találta pihegni: egyetlen ember, a családügyi miniszterasszony dönti el ezután, hogy ki szerethet, és ki nem. Szóval értem én, hogy az ánusz-dombok mögül minden egyformának tetszik, de azért tegyünk helyre néhány dolgot.

A család az család. Ebben egyetértünk. De nem minden család, ami családnak mondja magát. Nem család például a maffia, pedig ott hangzik el talán a legtöbbször, hogy „Te már a családhoz tartozol!”. Furcsa is lenne, ha a Camorra akarna örökbe fogadni, vagy igényelnék a banktól a CSOK-ot. Hallottam már szurkolóktól és kocsmai törzsközönségtől is, hogy ők egy nagy család, de gyereket azért nem bíztam volna rájuk. Ugyanígy nem család egy csapat férfi sem csak azért, mert összeálltak, mint a lovak. Még akkor sem, ha titkos klubok homályában olyanokat művelnek egymással, amit tisztességes férfi csak a feleségével tesz...

A mi családunk mindig nagyon odafigyelt arra, hogy megfelelően felkészült, körültekintően praktizáló, megbízható orvosokat válasszunk magunknak, akik hajlandók figyelmesen végighallgatni bennünket, bármilyen egészségügyi problémával forduljunk is hozzájuk. Ennek köszönhetően – ha nagy ritkán orvoshoz kell mennünk – szorongás nélkül rájuk bízhatjuk magunkat, és nem kell azon aggódnunk, hogy félrediagnosztizálnak vagy elbagatellizálnak kezelést igénylő eseteket. Fontosnak tartom leszögezni, hogy a modern orvostudomány vívmányait, és a szakmailag elkötelezett, tudásukra igényes orvosokat Isten ajándékának tekintem, és nagy hálát érzek irántuk az áldozatkészségükért.

Régóta tervezek cikket írni a betegségeinkkel kapcsolatos tapasztalatainkról, mert egy ideje erőteljesen foglalkoztat ez a téma. A koronavírus sötét árnyalata még fel sem került életünk palettájára, mikor nekem – ex-orvostanhallgatónak – feltűnt, hogy időről időre furcsa betegségek száguldanak végig a családunkon, majd tőlünk függetlenül az ismerőseink körében is. Időnként olyan különös tüneteket produkálunk itthon mindannyian, amilyenekkel korábban nem kellett megküzdenünk...

Pár éve bukkantam rá a neten Demény, a kötsög kutyablogjára. Amikor megláttam ezt az elnevezést, amit a gazdi a kutyája kalandjairól szóló blogjának adott, úgy éreztem, szívemből szól ez a cím! Mert én az életem bármelyik kutyájának nevét behelyettesíthettem volna Demény helyére, pedig voltak azért néhányan, hiszen soha nem éltem kutya nélkül. Azóta rendületlenül él bennem a meggyőződés – amit én ugyan sosem mertem volna így a világ arcába lökni, de Demény bátor gazdája megtette helyettem is –, hogy minden kutya kötsög. Nekem legalábbis még nem volt szerencsém másmilyenhez.

Látom persze, hogy sérült lelkű emberek tömegei, akik menthetetlenül kiábrándultak már az embertársaikból, kutyákra (no, meg macskákra) pazarolják a bennük feszülő törődést és szeretetet, az Isten képmású teremtmények helyett. De ettől még – a sokaság megszállott, abnormis állatimádatától – a kutyáimmal kapcsolatos emlékeim nem lesznek szebbek. Mert eddigi életem során a kutyáim már annyi bosszúságot, kárt és fejfájást okoztak nekem, hogy utólag azt kívánom, bárcsak kibírtam volna nélkülük!

Minden jelentősebb eredmény eléréséhez az életben kitartó erőfeszítésekre van szükség, és minden ilyen odaszánás a lelkünket is komolyan igénybe veszi. Nincs ez másként akkor sem, ha a testünk karbantartásáról van szó. Hiszen egy komolyabb fogyókúrát – mikor valaki sikeresen legyilkol magáról 20+ kilót – nem lehet félvállról, mellékesen végigcsinálni. Muszáj komolyan megterveznünk a célunk kivitelezését, és alaposan végiggondolni az odáig vezető út minden részletét. Előre pontosan meghatározni a lépéseinket, és feltérképezni a várható lehetséges buktatókat is. Majd kiszakítani, és következetesen elkülöníteni erre az időt és energiát, esetleg más – fontosabbnak tűnő – dolgok rovására is. Máskülönben évtizedeink is rámehetnek arra, hogy csak vágyakozunk, próbálkozunk, kínlódunk és sajnálkozunk ezen a területen. Holott meg vagyok róla győződve, hogy a hívő életünk minden részével kapcsolatban – így a testünk egészségének és fittségének megőrzésével is – vannak Istennek jó tervei, és előremutató szándékai. Így az sem mindegy számára, hogy mennyire vagyunk elkötelezettek a testünk Isten által eltervezett, teljes életidejének kiaknázására. És ez bizony rajtunk is erőteljesen múlik! Biztos vagyok benne, hogy azzal is el kell majd számolnunk az Úr előtt, miként sáfárkodtunk a földi időnk alatt a teremtett porhüvelyünkkel...

Egy számomra különösen tragikus történet Jon és Kate Gosseliné. Szerintem az ő házasságuk szomorú végkifejlete jól demonstrálja azt az általam korábban felvázolt, felelőtlen gyakorlatot, mely a nyilvánosság előtti egyre bátrabb kitárulkozásban jelenik meg, sokak életében (a cikk előzményeit itt olvashatod: 1 / 2 / 3). Azokat a valóságshow-k és közösségi média révén – a magánszférára tekintet nélkül – megvalósított megnyilatkozásokat, amiket szükségképpen követ valamilyen sorsromboló erő, melynek működését a Gosselin család életében is jól nyomon lehet követni.

Biztos többen is emlékeztek erre az Amerikában élő, bűbájos házaspárra, akiknek mesterséges megtermékenyítéssel összesen nyolc gyermekük született. Kate egyébként egy lelkipásztor öt gyermeke közül másodikként jött a világra, tehát keresztény szellemű nevelést kapott. Jon és Kate mindennapi családi életéről, az őket körülvevő változatos kihívásokról a Discovery Inc. készített egy kedves, szórakoztató filmsorozatot, Jon & Kate és 8 gyerek címmel...

Ahogy korábban kiemeltem, nagyon fontos tisztáznunk magunkban: a megbocsátás teljes elengedést jelent, és Istentől származó, kegyelmi állapot, amely néha hosszú időt – akár éveket is – igénybe vehet, ha mélyre hatoló sebeknek kell begyógyulniuk (a megbocsátással kapcsolatos személyes bizonyságomat itt olvashatod: 1 / 2 / 3). A megbocsátásra való képességben pedig, a különböző személyiségű emberek között, jelentős egyéni eltérések vannak. Arról azonban senki sem vitatkozna velem, hogy a belső harmóniánk szempontjából az a legideálisabb számunkra, ha képesek vagyunk minél gördülékenyebben túllépni a sérelmeinken, és nem táplálunk ragaszkodást olyan felesleges dolgokhoz, amik csak egyre mélyebbre tapossák az életérzéseinket. Akkor járunk el tehát a legokosabban, ha aktívan közreműködünk Isten megbocsátást kimunkáló tevékenységében, és nem állunk ellene ennek a fontos folyamatnak. Ha ragaszkodunk a sérelmeinkhez, ha újra és újra lejátsszuk a fejünkben a gyötrő képsorokat, ha a bensőnkben tápláljuk a haragot a velünk otrombán és érzéketlenül viselkedő emberekkel szemben, akkor saját magunkat kötjük gúzsba, jó hosszú időre. Értelmetlen dolog megengednünk tehát, hogy a lelki sebeink sajgása tanácsoljon bennünket, a Szent Szellem gyöngéd és gyógyító vezetése helyett...

Ahogy azt korábbi véleménycikkeimben kifejtettem (az első és második részben), óriási felelőtlenségnek tartom az emberek – köztük egyes keresztények – közösségi-médiában jellemző ámokfutását.

Ugye ti is tapasztaltátok már azt a nyugtalanító jelenséget, hogy a személyes vagy telefonos beszélgetéseiteket követően, megjelentek nektek olyan hirdetések a reklámokkal terhes honlapokon, amikben pont azt a terméket kínálták fel számotokra, amiről korábban szót váltottatok? Ha tehát ezek a giga techcégek az engedélyetek nélkül robotokkal pásztázzák és kémlelik a személyes élettereteket, akkor komolyan elhiszitek azt az átlátszó lózungot, amit az adatértékesítésben való szorgoskodás közben lebuktatott, vöröslő szemű cégvezetők képesek a pofánkba lökni nevetséges magyarázatul, hogy csupán a célzott reklámok kedvéért végzik ezeket a személyes begyűjtéseket?! Amúgy pedig – isten-bizony-eskü-az-anyjuk-életére-is – semmilyen törvénytelen, önös, vagy birodalmi háttérérdek nem mozgatja ezt a aljas szilícium-völgyi hálózatot...

Ahogy azt az előzményekben – a visszavonuló és ültetés alatt – korábban már kifejtettem, a megbocsátás bibliai parancsának való engedelmesség az én életemben, évtizedeken át szinte betarthatatlan elvárásnak számított. Isten azonban nem hagyott magamra ebben a nyomorúságban sem, és egy tökéletesen rám szabott, különleges módszerrel, végül kivezetett engem az engesztelhetetlenség sötét börtönéből.

Emberi természet szempontjából a férjem és én, a két végletet testesítjük meg a megbocsátás dicsőséges küldetésében. Mivel az uram számára a sérelmek elengedése egy gördülékeny folyamat, ezért ő egy nyitott és barátságos ember, aki könnyedén forgolódik társaságban is. Én azonban – mivel nehezen és csak nagy sokára tudok megbocsátani – a formálódó emberi kapcsolataimban eleinte kimért, sőt alkalmanként elutasító vagyok, aki nem szívesen kezdeményez felületes diskurzusokat csupán a közösségápolás kedvéért...

Nemrég olvastam egy érdekes hírt, miszerint egy űrvállalkozó egymillió dollárt ad azoknak, akik bebizonyítják, hogy van élet a halál után. Ennek apropóján én azon kezdtem el gondolkodni, vajon mi keresztények be tudnánk-e bizonyítani Isten létezését, kézzelfoghatóan is? Arra a szilárd meggyőződre jutottam, hogy igen! Hiszen a láthatatlan valóság is valóságos, sőt a látható valóságnál magasabbrendű létezési közeg. Tulajdonképpen a teljes látható világ önmagában bizonyítéka a láthatatlan világ létezésének, hiszen abból jött létre, és nem is maradhatna fenn anélkül. Ami tehát valóságos – legyen az bár láthatatlan – annak a létezése kétség nélkül empirikusan is bebizonyítható!

A hétköznapi élet problémái közül a legtöbb ember számára talán az anyagi felemelkedés és egzisztenciális jólét megteremtése a legfontosabb. Sokakról elmondható, hogy ennek megvalósulása már önmagában elég is lenne számukra a földi boldogsághoz, és nem is törekednének azután többre. Szerintem pont ez a kicsinyes hozzáállás az egyik oka annak, hogy a legtöbb keresztény anyagi területen nem könnyen találja meg az áldása helyét. Hiszen ha Isten megadná számukra az anyagi bővölködést, talán csak belemerülnének az élet gondtalan élvezetébe, és eszükbe sem jutna hasznot hajtani Isten munkája számára is.

Én azonban – most mindenkiről a legjobbat feltételezve – szeretném megosztani azokat a tapasztalataimat, amiket az elmúlt közel harminc év során, Istennel járva értettem meg az anyagi felemelkedéshez vezető úttal kapcsolatban...

Ahogy az előző részben már szót ejtettem róla, nálam a megbocsátás egy szerfelett problémás terület, ezért különleges terápiára volt szükségem, hogy a szabadulás örömét ebben is átélhessem. Néhány dolgot azonban tudnotok kell rólam, hogy a maga teljességében érthessétek meg annak a fantasztikumát, ahogy Isten engem a megbocsátás keskeny ösvényén olyan nagy körültekintéssel végigvezetett. Mert a Szent Szellem zseniális pszichológ! Nála jobban senki sem képes a defektjeink befoltozására! Mivel pontosan ismeri a bensőnk működését, ezért képes minden esetben tökéletesen személyre szabott terápiát alkalmazni a személyiségünk megjobbítására. Az Úr tehát úgy vezetett ki engem a saját magam köré buherált, lepusztult viskómból, amit a megbocsátásra való képesség hiánya révén tákoltam magam köré, ahogy arra egyetlen földi terapeuta sem lett volna képes!

Minap a következő felháborító hirdetést jelenítette meg nekem a Facebook, a sok közül az egyik kamuprofilomon, amivel a keresztény oldalainkat kezelem:

"Nyugati Pályán · Hirdetés · Finanszírozó: Splendidea Communications Kft.

Kínában mindennapossá vált a keresztényüldözés. A kínai kormány templomokat zárat be, papokat, lelkészeket börtönöz be, és még a Bibliát is átírták, hogy jobban megfeleljen az egypárti diktatúra ideológiai elvárásainak. Az üldözött kínai keresztények beszámolói szerint a hatóságok eltávolíttatják a templomokból a keresztet, vallási énekek helyett kommunista hazafias dalok éneklését írják elő, és rendőrségi razziákkal zavarják meg az oktatást a vasárnapi iskolákban. Az egyik gyülekezet vezetőjét például azért tartóztatták le, mert nem volt hajlandó a kínai állami tévé propaganda csatornáját vetíteni az istentiszteletek helyszínén...

Férjuram és én nagyon különbözőek vagyunk. Ő egy nyugodt, higgadt és békés ember; én egy izgága, temperamentumos, harcos típus vagyok. Ő az egész világgal képes jóban lenni, mert sohasem ítélkezik az emberek felett. Nekem mindenkiről van véleményem, és csak kevés ember társaságát vagyok képes élvezettel elviselni. Ugyanakkor ő nem valami jó emberismerő, míg én úgy átlátok az embereken, akár a pucolt üvegen. Ő senkire sem képes haragudni és bármit képes megbocsátani, még a legdurvább, legotrombább bántásokat is, míg én évtizedekre visszamenőleg emlékszem minden apró mozzanatára annak, ahogy a lelkivilágomba belegyalogoltak. Ezért számomra a megbocsátás – évtizedeken át, még keresztényként is – szinte lehetetlen küldetésnek számított...

Ahogy az előzményekben már kifejtettem, szívből utálom a Facebookot. Azok a kellemetlen álmaim jutnak róla eszembe, mikor ruha nélkül voltam kénytelen kiállni az emberek elé. A lélekbúvárok és amatőr álommagyarázók most nyilván ezernyi frappáns okot fel tudnának ide sorolni (pl. dishabiliophobia), hogy az ilyen álmok miért rohanják meg időnként az embert. Ám ha józanul végiggondolom, nekem már az is bőven elég magyarázatképpen, hogy a belénk plántált egészséges szeméremérzet egy ilyen abszurd helyzetet komoly sérülésként értelmez.

Az álmok néha annyira életszerűek – ezt nyilván ti is tapasztaltátok –, hogy egészen elrugaszkodott helyzeteket is átélhetünk általuk, abszolút realisztikusan. Szerintem ezt Isten is kihasználja időnként arra, hogy a valóságos megtapasztalást szükségszerűen követő traumától minket megkímélve, mégis beleérezhessük magunkat más emberek helyzetébe...

Éhség és ehetnék két különböző dolog. Szerintem az életmódváltóknak ezt kell először megtanulniuk, mert fontosabb minden diétás tanácsnál: az éhség jó, az ehetnék ellenben rossz. Az éhség a barátunk, hiszen a testünk egy alapvető szükségére figyelmeztet. Az ehetnék viszont gyakran az ellenségünk, hiszen a felettünk uralkodni vágyó káros kívánságok előfutára. Az ehetnék szerintem a terhesség alatt és a nehéz napokon érdemel méltánylást, meg persze az ünnepek alatt. Egyébként pedig abszolút káros a súlyunk és egészségünk megőrzésére nézve, ezért mindenáron uralkodunk kell rajta. De az sem normális dolog, ha a bánatunkat és frusztrációinkat evésbe fojtjuk. Mondom ezt én, az érzelmi nagyevők tiszteletbeli elnökasszonya, akinek még a macskája is ebben a kórságban szenved.

Mit kell tehát először megtanulnunk, ha változtatni szeretnénk az étkezési szokásainkon? Ha éhesek vagyunk, eszünk; ha viszont csak ehetnékünk van, ellenállunk. Ez a mértékletes életmód alapja, amely megkímél a további elhízástól.

Nem tehetek róla, makacs nyavalyától szenvedek, évek óta. Szerintem menthetetlen vagyok. Nem is imádkozom már szabadulásért, krónikus az állapotom. Képtelen vagyok ugyanis legyűrni magamban ezt a kérlelhetetlen közösségi média utálatot! A legtöbb ember – sok keresztény is – úgy lubickol ebben a virtuális kanálisban, akár pisztráng a hegyi patak kristály vizében. Miközben én nem bírom már elviselni ezt a pöceszagot!

A Facebook magyarországi megjelenése óta én a gyülekezetemnek azzal a korai álláspontjával értek egyet, hogy az online közösségi felületek rendkívül veszélyesek az emberek magánéletére nézve...